6211 szó
BOLDOGULÁS, BOLDOGSÁG,
ÜDVÖZÜLÉS
Horváth Sándor
0. Bevezetés
Nem magától értetődő, hogy szavakba
öntjük gondolatainkat s velük másokat megszólítunk. A csend
megtörése, különösen hosszabb hallgatás után, sors-formáló szándékú
is lehet - esetemben ez a fennforgás. Életutamat halálomig
előrevetítve, az itt és most számára keresek érvényes
mondanivalót.
Nem szeretnék már több változást. Hiteles útjelzőkre vágyom,
melyekbe bizalmamat vethetem, melyeket követve felszabadultabbnak,
okosabbnak, tettre-készebbnek érezhetem magam.
Mindennapi örömeink és bánataink közepette sem kerülhetjük el, hogy
időről időre szembesüljünk az örökkévaló, a születésünk-előttiség
és halálunk-utániság kihívásával. Mintha valahonnan újra s újra
megtalálna egy pillantás, egy fénysugár, melyben egész életünk
felizzik, megméretődik.
Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?
Ennek az írásnak két alapvető üzenete lesz. Az egyik a lét
eredetére, a másik a feltámadás esélyére vonatkozik. S ezekkel
összhangban igyekszem megfogalmazni majd néhány 'evilági' elvet,
következtetést. Nevezhető törekvésem szinkretistának is, abban az
értelemben, hogy - a posztmodern felszabadító-dekonstruktivista
pluralizmusán érlelődve - egy múltakat-ötvöző szintézis, új emberi
létmód s ön-identitás lehetőségét igyekszem felvetni.
Lelkem legmélyéből, hittel írok, s a lehető legjózanabbul.
Bizalommal, bizakodással, az Olvasó iránti tisztelettel engedve
útjára a szavakat.
A lét
kiáramlása
1. A lét eredetéről - új genezis
Azt, hogy a lét önmagától értetődően
'van', mi emberek szokásosan nem kérdőjelezzük meg. Nem tesszük fel
tehát a lét eredetére vonatkozó kérdést, hogy, leibniz-i
megfogalmazásban, miért van inkább valami mint a semmi? A létet
számunkra eleve-adottnak vesszük: vagy önmaga által
megalapozottnak, vagy kétségbevonhatatlan isteni illetve anyagi
minőségnek. Ehhez társul még, növelve a homályt, a közkeletű
beszédben az 'élni' és 'lenni' szavak gyakran azonos értelmű
használata. Pedig ami van, az nem biztos hogy él (ez eddig
rendben…) és - ami él nem bizonyos hogy egyúttal létezik is.
De hogy nem gondolunk folyton a léttel, hogy többnyire önmagától
értetődőnek vesszük, még nem jelenti azt: a léthez való viszonyunk
ne befolyásolná, mondhatni, döntően, életvezetésünket. A létet
jellemzően külső hatalmakra bízzuk: vagy egy-több Isten, vagy az
anyag - tőle elválaszthatatlan - tulajdonságának, attribútumának
tekintjük. A bibliai teremtő a semmiből (vagy önmagából) az Ige
révén hozta létre a világot: az Isten maga a Lét (míg Heideggert
olvasva az az érzésünk támadhat, hogy nála mintha a lét istenülne
meg). A marxistáknál pedig, akik a filozófiai materializmust talán
a legjobban kidolgozták, lét és (a végső soron mindent determináló)
anyag gyakorta szinonim fogalmak. Mondhatni, az
istenhívók-idealisták és a materialisták közvetetten, egy külső
'hatalmon' át kapcsolódnak a léthez: valami ilyesmire is utalt
talán Heidegger, amikor ezeket a megközelítéseket 'létfeledőnek'
tekintette.
Hogyan kerül a világba a lét?
A lét forrásvidékét kutatva, halálunk feltétlen bizonyossága a
kiindulópont. Saját halálunkhoz gondolatban újra s újra előrefutva,
életutunk feltételezett egésze felsejlik előttünk, s
mindennapjainkat e különös és egyben legfontosabb 'nézőpont'
gondja, nyomása, terhe alatt éljük. Életünk e semmibe-tartottsága
alapozza meg annak ittlét-jellegét. Nemcsak élünk, hanem - jelen
vagyunk. Élni: biológiai funkció, lenni: valami más, talán több.
Személyes megszületésünk, mely nem esik egybe semmiképp a
biológiaival, akkor történik (egy folyamat betetőzéseként), amikor
halálunkra rádöbbenve önmagunkat jelenvalóként identifikáljuk.
A lét tehát nem egy külső hatalom által adott, objektív-tárgyi
minőség. Az ember akkor kezd többnyire először a saját, aztán a
világ létezésére gondolni, amikor a semmivel, vagyis a nélküle
feltételezett örökkévalóval szembesül. Ez a belső reflexió, a
halálunk-utániság titkának tükröződése: a lélek. A lélek eredendően
a felsejlő-vágyott örökkévalóra, talán üdvözülésre hangolva jön
létre, van. Az emberi szellem többé-kevésbé mindig is
megkülönböztette a lélek és a tudat fogalmait. Érvelésünkből
következik, hogy az elsőnek, közvetlenül vagy közvetve,
egzisztenciális alapja van. (A Szentlélek az embert Isten időtlen
létéből részesíti: a materialista a lélek fogalmát tulajdonképpen
fölöslegesnek tartja, hiszen az ember tudatos anyagiságával
létezése is adatik.) Az ész, a ráció fogalma viszont
általánosságban a tárgyi világhoz való szellemi viszonyként, annak
tervezéseként vagy visszatükröződéseként határozódik meg.
A lélek a lét forrása. A lét emanációjának első szakasza a
gondolat: önmagunk létezőként való tételezése. Embertársainkat is
lelkes lényként, létezőként ismerjük fel: talán ezért nevezheti
Heidegger az embert jelenvalólét-nek. Hogy miért ruházta, ruházza
át az ember a létért viselt eme szülői felelősségét külső
hatalmakra? Erre Feuerbach részben már megadta a választ: ami
nemcsak az istenhit, hanem a lét vonatkozásában a materializmus
kritikájaként is értelmezhető. S nem könnyű sorsunkat irányítani,
ha e döntő ponton úgy képzeljük: más ül a kormánynál, miközben az
autót nekünk kell vezetnünk.
A lét kiáramlásának második lépcsőfoka: a verbális és non-verbális
kommunikáció. Nyelvében él a nemzet, szoktuk idézni: a beszéd, az
írás, a képi-hangzásbeli-metakommunikatív közlés révén áramlik
tovább, teljesedik ki a lét. (Itt adódik a párhuzam az isteni
Igével: hiszen hogyan másképp teremthetett volna az első napokon
Isten is a Genezisben, mint szavakkal?…) Éppúgy mint Isten eszméje,
az Ige is az emberi lélekben fogan, s e bensőségességet elhagyva, a
létezés első tapasztalati formája a nyelv. A szerető szó révén
nyitjuk meg mások számára lelkünket, s az ebbéli kölcsönösség tesz
bennünket együtt-létezővé. Akinek nincs kivel beszélgetnie, az
magányába zártan van: amit, ha nincs más, old az ima, a meditáció,
a pszichoanalitikus figyelme.
Az ember nemcsak halálra-ítélten, de az örökkévalóság reményében is
létezik. Még a hedonistára is rátalál az üdvözülés igézete, gondja:
szexben, munkamániában, gyötrő-visszhangtalan álmokban, evilági
sürgés-forgásban. Szabadulás a haláltól: örök emberi remény.
Legalább a Vajda János által megfogalmazott értelemben: hogy senki
sem törölheti el, nem veszhet el örökre, ami egyszer már volt, a
múltban megesett…
Transzcendencia, túlvilág, máslét, metafizika: fogalmak arra,
amikor a jelent az elképzelt örökkévalóság felől szemléljük. Vagyis
önmagunk legmélyéről, lelkünkből kiindulva, nem pedig egy
világon-túli, érzékfeletti külsőségre fókuszálva. A máslét tehát
magához a léthez esik a legközelebb, s az üdvözülés esélyének
felsejlése nélkül üres szó. Ezt az ateista is így tudja: csak a
transzcendencia, a hit elutasításával egyben a léthez való
viszonyát s ezzel saját ön-identitását is problematikussá
teszi.
2. Lét, anyag, valóság
A halandóságára rádöbbenő és
létezését így vállaló lélek az érzéki világba belevetetten találja
magát. Létezésünk - s ezen a fokon egyelőre minden létezés -
előfeltételeként nem a semmi, hanem az érzéki anyag adódik. Az
emberi ön-identitás megalapozásával előáll a nem-anyagi lét és a
nem-létező matéria kettőssége. A filozófiában ez az
idealizmus-materializmus dichotómiához vezetett: de mindkét oldalon
hibás alapeszmével, mert kicsit leegyszerűsítve az előbbi a létből
(az ideából) az anyagot vezeti le, míg az utóbbi fordítva jár el. A
kulcs itt nem a nem-anyagi lét fogalma, hiszen a szellem így-úgy
mindkét irányzatban helyet kap. Hanem a nem-létező de érzékileg
adott anyagé: ennek fogalmi lehetősége az emberi gondolkodásban
mindmáig ismeretlen (azt hiszem még a fekete lyukak is 'vannak' a
fizikusok feltevése szerint…).
Az ember által tevőlegesen, közvetlenül vagy közvetve (eszközei
beiktatásával) nem érintett, pontosabban nem megmunkált anyag
érzékileg érzékelhető, de: nincs. A Nap süt, de nem létezik. Van
viszont az ember által megalkotott tárgyi valóság: éppúgy, mint a
szellemi (Isten is kétségbevonhatatlanul van - csak valóságosságát
kérdőjelezhetjük meg). Az ember testiségében annyiban valóságos,
azaz anyagi létező, amennyiben valóság-formáló hatóerőként
működik.
Tulajdonképpen a szellemi és valóságos-anyagi létet együtt nevezzük
kultúrának: mindazt tehát, ami révünkön a létezés minőségével bír.
A semmi tehát azonos azzal ami nincs és nem is érzéki-anyagi: ha
'ilyesmi' egyáltalán bárhol feltalálható. De ami nincs, az még nem
semmi, ez az itteni mondanivaló lényege. Az emberi genezis tehát
egyáltalán nem 'ex nihilo' történik meg: mi a létet magunkból
áramoltatjuk ki, gondolatainkban-szavainkban, majd alkotó
tetteinkben adunk neki anyagi alakot. Az anyagi lét a tárgyi
valóság dolgainak, termékeinek tulajdonsága, minősége. S mint ilyen
nem meríti ki a lét fogalmát egyáltalán: hiszen nyilván van
(szellemi) lét, mely nem tárgyi minőség. További lehetséges
felosztások: az anyag nem-létezőre és létezőre-valóságra oszlik.
Azt előbbi maga is kettős: az ember által nem-érzékelt ill.
érzékileg számunkra adott. Utóbbi alkotja a valósággal együtt azt,
amit világnak nevezhetünk. Az eddigiek alapján beszélhetünk
pl. létező (Hősök tere) és nem-létező, azaz nem-alkotott
tárgyak-közi érzéki térről. S ebben a megközelítésben a kanti
magánvaló dolog fogalma nem értelmezhető: ha számunkra
érzékelhetetlen, akkor biztosan nem létezik, bár attól még lehet az
anyagiság része. (Igaz, van hogy olyasmit is létrehozunk, amiről
fogalmunk sincs: ha valami, ez lehetne talán a Ding an sich.) Míg a
tér eredendően nem-létező érzéki-anyagi minőség, az idő a léthez
kötötten keletkezik. Az anyag önmagában vett mozgása tehát
idő-nélküli (még ha mi, valóság-alkotásunk részeként, időt is
vetítünk bele). Mint ahogyan a valóság minden anyagi tárgya
leszármaztatottan van (míg az ember elsődlegesen), a tárgyi idő s
annak számítása is az emberi életút időiségében leli alapzatát. (Az
idő számításának ezzel adekvát módjára 'A létezés szeretete'
második fejezetének végén tettem javaslatot.) Ezért állapíthatja
meg Hegel, hogy míg a térnek van, az időnek nincs, nem lehet
tudománya: hiszen az idő önmagában nem érzéki jelenség. (Kant teret
és időt, tévesen, tulajdonképpen egy kalap alá vett.) Ember nélkül
tehát érzéki-anyagi a tér (mondjuk a vadon élő állatok számára), de
nincs idő (és persze tér sem...). Ennélfogva a most az anyagilag
egyedül jelenvaló: múlt és jövő mint a lélek képzetei léteznek.
Az embernek meg kell valósulnia - nem azért hogy megéljen, hanem
azért is, hogy talán üdvözülhessen. A munkavégzésnek így kettős
szempontja, motivációja lehetséges: egy megélhetési és egy lelki.
Tudott ez nemcsak az istenhívők, de pl. a szocialista iparosítások
hithű hajdani résztvevői számára is (itt nem a gulag-ok
száműzöttjeire gondolok…), és bizonyos értelemben mindazok által,
akik foglalkozásukat elhivatottan vagy önmegvalósításuk részeként
gyakorolják. A munkában nemcsak létünket tesszük anyagilag
valóságossá - az anyag is létre-jön. Az asztalban lévő fa
lét-formát kap. S míg egy gépnek valós lét-ideje van, amely alatt
amortizálódik: a vadonban növő érintetlen fa életideje csak
képzetes, elgondolt, általunk belé vetített. A ráció, a tudomány a
természet tárgyait valósággá-formálásuk szempontjából vizsgálja
(ennek feltétele a sokoldalú érzéki megtapasztalás), s ezt az
eszmei előre-vetítést követi az anyagi megragadás, munkavégzés.
Természetnek ebben a megközelítésben a létre-hozható, vagyis a
léttel potenciálisan össze-kombinálható anyagot nevezhetjük. Marx,
a felvilágosodás szellemében, Arisztotelészre s Hegelre utalva úgy
fogalmaz, hogy a munkában az ember létrehozza a természeti anyag
formaváltozását, közvetíti a természettel való anyagcseréjét. És,
írja, bár ez igaz a méhre is, mely mézet termel: de az emberi munka
megkülönböztetett ismérve, hogy előre elgondolja a végeredményt,
saját tervét valósítja meg. Ez vitathatatlan: csakhogy ebben az
érvelésben elvész a létre-hozás mozzanata, pontosabban nem
jelentőségének megfelelően hangsúlyozódik. Mintha a munka révén
pusztán az egyik (természeti-anyagi) létforma váltaná a másikat
(Mihály Albert nevezte a termelt javakat társadalmi anyagnak): nem
pedig a termelés eredményeként egyáltalán létrejönne, megvalósulna
mind a tudásformát öltő lét, mind az anyagi tartalmat adó
természeti tárgy. Így, a széles értelemben vett anyagi termelésben
mindkét összetevő, lét és anyag, egyaránt befolyásolja a valóság
minéműségének alakulását. A lét-adó ön-identifikációjának módjából
is következik (az érzéki anyag öndeterminációja mellett) a tudás, a
technika, a megalkotott valóság milyensége. Talán újra-értelmezhető
ennek nyomán a marxi megkülönböztetés a munka és terméke kettős
jellegéről: ha a hasznossági oldalt nézzük, inkább az anyagi
tartalomra, ha a (munka)értéket, inkább a létformára eshet a
hangsúly. És elgondolkodhatunk: heidegger-i terminológiával nem
létfeledő-e a modern neoklasszikus közgazdaságtan, amikor az utóbbi
mozzanatot tulajdonképpen elhagyni látszik elemzéseiből? S nem
sajátságos-e, hogy Marx épp a munkaidővel mérte az értéket? S hogy
a Grudnrissé-ben nagyjából így fogalmazott: végeredményben az
idővel való gazdálkodásban oldódik fel minden gazdasági
probléma?
3. Az ember ön-identitása
Az embert, a fentebbiek szellemében,
a létezés forrásának vagy lét-adónak nevezhetjük. Minden eddigi
önmeghatározást úgy tekinthetünk, mint amely csak részben fejezi ki
identitásunkat. Ezek öndeterminációnk tényleges szabadságát és
felelősségét vagy képzelt külső-felső hatalmakkal osztják meg, vagy
pedig önmagunk alkotójának tekintenek ugyan de épp személyiségünk
mélymagját hagyják homályban. Az embert Isten képmásaként,
teremtményeként elgondolni: ebben megvan lényünk
lélekkel-telítettsége és a nyitottsága az örökkévaló felé. Isten
szeretetében s kegyelmében élünk: az üdvözülés a cél, de a hozzá
vezető út felett nincs saját hatalmunk. A darwini fejlődéselmélet
az ember kialakulását természeti tényezők összjátékából eredezteti
(csak megemlítem: a 'struggle for life'-t messze nem mindegy hogy
életért vagy létért való küzdelemnek fordítjuk-e). Pedig a döntő
különbség, amely az egész emberi evolúciót elindította: épp a
halandóságunkra való rádöbbenés. Ez köti össze a legelső embert
minden utána következővel, ez vezetett mindazokhoz a testi-szellemi
változásokhoz, amelyek az emberi nem történelme során
megfigyelhetőek. A megnövekedett észbeli kapacitás s a
szerszámhasználat is ennek következménye: a Homo Sapiens-ség okozat
tehát, és nem ok. Arra, kétségtelen, nehéz lenne hirtelenjében
választ találni: miért pont az 'előember' döbbent rá halála
bizonyosságára? A többi állat is féli a közvetlen életveszélyt, még
gyűjtöget is télire: de ennek semmi köze a tudatos életút-járáshoz.
A kutya létezik: de csak gazdája jóvoltából bír ezzel a minőséggel,
mint megszelídített állat. És az 'emberfeletti ember' gondolata,
melyhez oly ellentmondásos történetek, törekvések kapcsolódtak? Nem
lehetséges, hogy az ember lét-forrásként való meghatározása
valamiképp már egyfajta non-humán korszakot vetít előre,
'emberiség-meghaladást'?
Nyilván nem lényegtelen s nem is teljesen veszélytelen kérdések
ezek (láttuk csak a darwini koncepció fogadtatásából), hiszen
ön-identitásunk alapjait érintik. És persze elegünk van azokból a
'megvilágosodottakból' is, akik ezért vagy azért orrunkra kötik:
eddig fogalmunk sem volt róla, kik is vagyunk valójában, hamis
ön-képpel éltünk. Sajnos vagy szerencsére, más út mégsem
kínálkozik: én abban gondolkodom, hogy mi emberek mindig is a lét
kibocsátói-pásztorai voltunk, akár tudatosan tettük ezt, akár nem.
De miért raktuk rá vajon e létért viselt felelősségünket képzelt
hatalmak (istenek, anyag, akarat, ideák, természet, szellemek,
csillagképek stb.) vállára? Erre hirtelenjében talán a józsef
attila-i válasz adódik: én mondom, még nem nagy az ember - de
képzeli, hát szertelen… S mily nehéz olykor a felnőtté válás
gondját magunkra venni, miközben szeretnénk talán mindörökre
önfeledt gyermekek maradni…
Úgy hiszem, az ember lét-forrásként való meghatározása sok mindent
magába foglalhat a korábbi definíciókból. És nem tűnnek jogosnak
azok a megközelítések, amelyek úgy vélik: a modern polgári
demokráciával és a piacgazdasággal eljött 'az utolsó ember'
korszaka, itt 'a történelem vége' (Francis Fukuyama) abban az
értelemben, hogy érdemi, belátható változás egyhamar aligha
lehetséges. Nem az ember megtagadása, meghaladása, emberfelettivé
emelése mellett érvelek: hanem ön-kiteljesedéséért. A New
Age-mozgalom szóhasználatával élve az ember 'megistenüléséért':
vagyis azért, hogy egyes, istenekre átruházott és sorsát döntő
pontokon érintő feladatokat vegyen a saját kezébe.
Egymás felé lelkünket megnyitni bármilyen kommunikációval:
interszubjektíven együtt-létezni. Amikor, a perszonalizmus
szellemében fogalmazva, megbizonyosodhatunk: lényünk legmélyén
összetartozunk, egyek vagyunk, s önmagunkba nézve a másikat látjuk.
A nem a lét fennmaradásának, szellemi és valóságos gazdagodásának
záloga. A kommunikációnak két rétege van: az első
lelki-egzisztenciális jellegű, a létben való egymásra-találást
erősíti. A második tárgyias-racionális, az objektív valóság
teremtésének ismereteit tartalmazza. Az egyik szeretetben fogan, a
másik az eredményességről szól. A lét mint gondolat és nyelvileg
megfogalmazott nem tárgy: így e tekintetben az ember nem a
létkibocsátás 'alanya'. Ezért mondja Heidegger, hogy a lét
felfedéséhez az objektum-szubjektum viszony 'elé' kell lépni. A
valóság létrehozójaként mint anyagi hatóerők viszont már
szubjektumok vagyunk. Megvalósítóként megvalósulunk. S nem
felejthetjük el, hogy a tárgyi gazdagságnak mint Petty fogalmazott
a munka csak az apja, s a föld (pontosabban a nem-létező anyagiság)
az anyja.
Kinek is tekintsük hát magunkat? A fentebbieket vehetjük egy -
javaslatnak. Melynek elhárításával szegényebbek biztosan nem
leszünk: elfogadása viszont, érthetően, nem teljesen kockázatok
nélküli. De vajon a döntés ön-identifikációnkról, - hogy Isten
képmásai vagyunk-e vagy a majommal közös őstől származunk, esetleg
hogy közvetlen közünk van a lét kiáramlásához - teljesen személyes
hatalmunkban áll-e? Azok vagyunk-e, akiknek gondoljuk-mondjuk
magunkat - vagy vannak hitelesebb és kevésbé hiteles
ön-reflexióink? És önmegvalósulásunk, boldogságunk, üdvözülésünk,
az embertársainkhoz való viszony szempontjából közömbös-e, hogy
kiknek is hisszük magunkat?
Az örökkévalóság
igézete
4. Az üdvözülés esélyei
Egy nagy-nagy lélegzetet véve és a
kellős közepébe vágva: nem lehetséges-e, hogy egyszer, a
nagyon-nagyon távoli jövőben, majd képesek lesznek utódaink
megoldani a halhatatlanság problémáját? Nem képzelten egy Isten
révén, nem az alkotás fausti heroizmusával küzdve a halál ellen -
hanem abszolút kézzelfoghatóan? És ha ezt lehetségesnek gondoljuk
el - akkor magától értetődő, hogy a testi-lelki
visszafelé-feltámasztás eszközei is létrejöhetnek. Tudom, ez a
felvetés lehet nevetséges vagy szinte hátborzongató, ha tényleg
belegondolunk. Hiszen, ha csak egy pillanatig is lehetségesnek
fogadjuk el, 'minden másképp van', másképp értékelődik múlt, jelen,
jövő. Szinte minden eddigi szó, minden eddigi tett alapvetően új
értelmet, fajsúlyt nyerhet általa. S az addigi történelem valóban
csak előtörténet lesz, még az idő fogságában. Hiszen ha a
jelenvalóság és a végtelenített idő egyszer egybeeshetnék, akkor…
talán minden s annak az ellenkezője is lehetséges.
Feltámadás - önerőből? Bárha tudunk már klónozni - lehet-e egy
ilyen felvetést valaha is komolyan venni? És nem elég csak az
anyagot értő tudomány - ha nem egy mindenható Isten, akkor ki,
miből, honnan rakja össze majd újra a lelkünket? És hány évesen
jövünk elő, kelhetünk életre, és… Tehetnénk föl sorban a kínzó
kérdéseket, melyek már az őskeresztényeket is foglalkoztatták.
Amelyeket a modernkori ateizmus, e földi és egyetlen világ felé
fordulva, öntudatosan kirekesztett az életéből - vagy, csak a
szőnyeg alá söpört?…
Mikor 'A létezés szereteté' c. munkámat írtam, valahogy hiányzott
belőle a végszó, az igazi üzenet, nem is tudtam hogyan befejezni. S
emlékszem, ateista apósom, akit jelleméért mindig is sokra
becsültem, mikor elolvasta (lélekben, 80-on túl, már ő is
készülődött a halálra), csak annyit mondott: 'Hát igen.
Megdolgoztál vele. De te sem találtál választ.' S igaza volt. Ma
már az örökkévalóság kérdésében számomra is hit-alapú a válasz. Hit
abban, hogy az emberiség, tudásával egyszer fölnő sorsa e
legmélyebb kérdéséhez is: és megoldja. Tudom, szinte őrültségnek
tűnik, hogy talán vissza lehet majd forgatni a történelmet (még ha
igaz is hogy a múltbeli történéseknek kinyomozható előzményei s
okai vannak), de gondoljuk meg: mire volt képes nemünk csak az
elmúlt évszázadban... És ha lesz elég hit, tudás és szeretet, mire
lehet képes 10-20 000 év alatt... Hinni önmagunkban,
fenntartani-fejleszteni a szellemi és anyagi kultúrát, dolgozni
érte, s közben munkálkodni a halhatatlanság, az
üdvözülés-feltámadás 'problémájának' a valóságos megoldhatóságán...
Ami egyszerre materiális és lelki feladat, rejtély. De talán eljön
az idő, amikor bizonyos értelemben mindannyian (visszamenőleg)
'megistenülhetünk', újra (s újra...) el(ő)jöhetünk mint sok
milliárd Jézus, s bízom benne fogok én még apámmal vasárnap
délutánonként sakkozgatni némi bejgli és sör mellett...
Megmosolyogtató mondatok? Nem csodálkozom, ha így gondolja a Kedves
Olvasó: még akkor is, ha a kereszténység két évezrede Krisztus
második eljövetelének, a végítéletnek és feltámadásnak a hitében
él. Ami nélkül aligha létezne ma a nyugati kultúra. S ateistáknak
pedig itt a science fiction-irodalom: na persze szórakoztató, de
azért soha senki sem veszi véresen komolyan - jól is néznénk ki…
Mégis, azt hiszem, a fentebbi felvetés szellemében igyekszem élni
és munkálkodni a jövőben. Mert - másképp nem megy.
5. A történelem sodrásában
Adódik a következtetés: ez a
szellemiség elkötelezi magát a zsidókeresztény tradícióból jól
ismert lineáris, üdvtörténeti felfogás mellett: a különbség
érdemileg 'csak' annyi, hogy isteni helyett emberi ön-megváltásra
alapoz. Ebből is adódik azonban a történelem megkettőződése: egy
valóságos előtörténetre és egy éppoly lehetségesnek-valóságosnak
hitt-előrevetített öröklétre (evilágiság és transzcendencia e
kettőssége szinte az emberi kultúra majd minden területén
megmutatkozik). Az emberi haladás lényegi, mondhatni transzcendens
mércéje így nem csupán a 'földi' boldogság és jó-lét, hanem az
ehhez a vágyott állapothoz való közelebb-kerülés lesz. Különböző
korokban sokféleképpen gondolkodtak az emberi nem jövőjéről:
elvileg nem megkérdőjelezhető, hogy az emberiségnek esélye van a
sok-sok évezreden keresztüli, sőt akár beláthatatlan időtávú
fennmaradásra. Ebben az írásban azonban nemcsak a nembeli, hanem az
individuális öröklét lehetősége vetődik ismételten fel. 'A Teremtés
Könyvé'-ben Ábrahám elébe helyezi az isteni kívánság teljesítését
fia életének: talán azt üzeni ez, hogy a nembeli lét előbbre való
az individuálisnál, hiszen ha az egyén halandó is, az üdvözülés
esélyét az emberiség lelki-anyagi fejlődése megteremtheti.
Hitet kell tennem itt amellett: az egyéni lét, önmegvalósulás
nézetem szerint csak akkor teljesedhet ki, ha valamilyen módon az
utóbbi segítését, szolgálatát is magában foglalja. S ez nem pusztán
önérdek, hiszen mindannyiunkról és -ért szólhat a mese. Hit
kérdése, nyilván, hogy rábízza-e valaki nemére üdvözülését:
reménnyel, szeretettel, elköteleződéssel kompenzálva, ellensúlyozva
így egzisztenciális szorongását.
De itt nemcsak a jövőről, a múltról is szó van. Az emberi
ön-megváltás hite nem lehet csak egy lelkiállapot: valamiképp meg
kell mutatkoznia mindennapjainkban. Hiszen hogyan remélhetnénk,
hogy lesz aki minket sem felejt el, ha mi magunk nem őrizzük
méltóan az őrizendőket? A közösségiség időben mindannyiunk számára
legalább olyan fontos, mint térbeli jelenvalóságában: őseink
bennünk, általunk léteznek tovább. Egy példát hoznék, mely
társasági beszélgetésben vetődött fel pár éve: az óegyiptomi
piramisok, királysírok mélyén talált, ma múzeumokban látható
kincsekét s múmiákét. Jogunk van-e így, fél méterről, egy több ezer
éve elhunytnak a képébe bámulni anélkül hogy engedélyt kérnénk -
tőle? Különösen ha tudván tudjuk: épphogy az ilyen illetéktelen
szemektől zárkózott anno el… Hiszen ő nem egy kiállítási tárgy, de
még a halálba magával vitt dolgai sem azok: valamiképp nem a
modern, a lélek és szentségek iránt sok tekintetben érzéketlenné
vált kutató, turista, kiállítás-látogató-e a sírgyalázó? Hiszen a
halál egyik (ha nem a) legszemélyesebb ügyünk, s hadd döntsük már
el, kit avatunk bele… Azt hiszem, akkor van 'jogunk' ilyen
múlt-feltárásra, ismeretek gyűjtésére, ha valamiképp él bennünk az
üdvözülés hite. Mert ezzel a múltbeliekhez való sors-kötődésre
alapozzuk velük kapcsolatos cselekedeteinket, lélekben hozzájuk
hajolunk. Hiszen, a temetkezéssel, úgy vélhetjük-vehetjük örökbe
hagyták nekünk nemcsak tárgyaikat, de lelkeiket, személyiségük
mélymagját is. Ugorva a mába: az üdvözülés-feltámadás esélyére
gondolva, nem szolgálhatjuk-e ezt azzal, ha nem csak
anyagi-gazdasági vagyonunk felett végrendelkezünk, de lelkünket is
szétosztjuk? Hisz szégyenlősen-közvetetten (kedves tárgyakon vagy
Istenen át), de tulajdonképpen tesszük is ezt… Lehet-e döntőbb
különbséget találni az állati közösségek és az emberi nem között
mint azt, hogy utóbbi a lét és az üdvözülés elkötelezettje? Marx
írta valahol: az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga
elé, amelyeket meg is tud oldani (jó esetben ezt személyes
életutunkról is elmondhatjuk…), melyekhez az anyagi (és,
hozzátehetjük, lelki) előfeltételek már megteremtődtek. Ha ez
utóbbit még nem is mondhatjuk el: elhárítható-e minden további
nélkül magunktól ez az emberhez nézetem szerint legméltóbb,
legsajátabb feladat, kihívás?
Emberi önképünktől nyilvánvalóan nem független az, miként is
vélekedünk a történelem menetéről, nemünk sorsáról. Sőt,
elmondható: a történelmi-valóságos létmódokat végeredményben a
szerint határolhatjuk el, hogy maguk a lét-adók miképpen határozzák
meg önnön-magukat. Ön-identitásunk személyiségünk legmélyén,
lelkünkben dől el: nem csak istenhívőnek, de ateistának lenni is
magától értetőden lelkiállapot, sors-reflexió, amely a világban
való gyakorlati berendezkedés sajátos módját alapozza meg. Eddigi
emberi történelmünknek, a fentebbiek szellemében, két nagyobb
korszakát különböztethetjük meg: az elsőt leegyszerűsítve nevezzük
vallásinak, a másodikat materialistának. Az elsőt, így vagy úgy,
áthatja a transzcendencia szellemisége, a mindennapok szerves része
a túlvilágra-fókuszálás. Legjellemzőbb típusai az isteni
megváltásra, illetve a lélekvándorlásra alapoznak. A
felvilágosodott nyugati világ materializmusa felszabadítja az
embert az isteni hatalom alól: az evilági lét szédületes
gazdagodásának az ára azonban az üdvözülés reményének az
elhalványodása-elvesztése lett, a lélek ablakai csaknem becsukódtak
az örökkévaló előtt. Talán nem véletlen, hogy a pszichológia, mely
átvette a lélekápolás feladatait az egyháztól, a szaklexikonok
tanúsága szerint épp saját 'tárgyát', a lélek mibenlétét nem tudja
igazán meghatározni. Hiszen, úgy tűnik, a lélekre vagy a
transzcendenshez való viszonyában találunk rá (ezt a kereszténység,
a Szentlélek feltételezésével, működésével alapozza meg), vagy
pedig csak jeleit, nyomait tapasztalhatjuk, és ezekre alapozódik a
terápia. Bizonyos tekintetben az is elmondható, hogy az üdvözülési
vágy, amelyet kidobtak az ajtón, visszajött az ablakon át, s
például a modern művészetet szinte minden ágában áthatja a
transzcendencia iránti, olykor szégyenlős, gyakran szorongó igény:
József Attilánál, Kafkánál, Van Goghnál, a rock-koncertek
megszállott hangulatában. A szovjet blokkban anno kicsit gyanús is
volt mindez, akárcsak a pszichoanalízis 'tudománya': talán azért
is, mert a kommunista számára a földi szép jövőben való hit
valamiképp megadta az üdvözülés lehetőségének érzését, illúzióját,
amiért érdemes akár Ábrahám módjára is áldozatokat hozni…
Mindezek után: mit jelenthet az elköteleződés az emberi
ön-üdvözítés hite mellett? Csak egy talán békésebb halált, az
istentelen hívőét, aki mégis szeretne legalább egy kis
reménysugarat a vég előtt? Vagy ennél többet is: életelvekben,
gondolkodásmódban, erkölcsi magatartásban, mindennapos szokásokban,
embertársainkhoz való viszonyban, művészi ízlésben, politikai
habitusban és így tovább? Készülhetünk-e valamiképp már mostani
életünkben a majdanira: vagy eleve elhibázott, kárbeveszett,
zakkant minden ilyen ötlet? Azon mindenesetre el lehet gondolkodni,
hogy az istenhit milyen csodálatos kulturális örökséget
eredményezett már csak eddig is: templomokat, festményeket,
zeneműveket, költészetet, a talán még fontosabb erkölcsi elveket…
Kidobott idő, pénz, energia lett volna a kölni dóm építése? Vagy a
sok vallásos kódex másolása? Ezt még a legelkötelezettebb ateista
sem állítaná (amikor az egyik hit nevében rombolják a másik szent
tárgyait, most ne vegyük ide). És nem is bizonyos, hogy mindennek -
a megrögzött materialista földi nézőpontjából tekintve - csak
áttételes haszna volt: az, hogy fantasztikus építészeti technikák
születtek, hogy a korai középkori kolostorokban őrizték az
írásbeliséget, az antik világi tudást…
És, ha lenne ilyen üdvözülés: vajon a feltámadott halálos
ellenségek, akik egymást ölték - most majd szeretni fogják a
másikat? És nem lesz féltékenység, vallásháború, sportverseny -
hiszen az örök időben minden lehetséges? Lehetek atomfizikus, híres
zenész, hegymászó vagy bármi más? Gazdag, szegény, egészséges,
rákbeteg, tíz vagy ötvenéves - nem számít? Ebbe emberi ésszel
belegondolni se igen lehet. Nem véletlen, hogy Istenre hagyta
ezeket a kérdéseket a Biblia is. Ha nem akarunk a fantik (bár
ezeknek is van nem elhanyagolható üzenete) világában bolyongani,
elég most csak még egyszer annyit kérdezni: hihetünk-e abban, hogy
valamikor képesek leszünk átlépni a halálon? Megistenülhet-e ebben
az értelemben az ember? S leköthetjük-e emberi erőinket ennek a
feladatnak a megoldására is? Érdemes-e töprengenie, munkálkodnia
ezen, eleik bizalmát és hitét átérezve, az újabb és újabb
nemzedékeknek? Nem olyan vállalás lenne-e ez, amely inkább
szétforgácsolja egy reménytelen cél érdekében az emberi
erőforrásokat? Előrevisz, vagy épp ellenkezőleg: akár végzetesen is
dezorganizálhat, akárcsak egy személyre, kis közösségre nézve is?
Miben állhat az ön-üdvözülésben való esetleges hit kockázata?
Persze, vethetjük közbe: ahol ilyen kérdést egyáltalán fel lehet
tenni annak mi köze a hithez? Hiszen az igazi hit egyik jellemzője
épp feltétel-nélkülisége, az, hogy nincs helye benne
mérlegelésnek…
Itthon a
világban
6. Lenni jó
A létezés örömét a múlandóság tudata
árnyékolja be. De ha utóbbi helyébe az üdvözülés hite lép? Ha
valamiképp harmóniába ötvözhetjük jelenvalóságunkat és a
halhatatlanság utáni vágyat? Úgy is fogalmazhatnék: van-e esélyünk
a boldogság teljességére, ha nincs legalább szikrányi reményünk az
örökkévalóra? Lehetünk-e hit nélkül boldogok?
A keresztény Isten túlvilági színe-látásában lelheti boldogságát. A
görög filozófus jellemzően vagy a bölcselkedésben, vagy a
mindennapok hedonizmusában. A buddhista számára a befelé fordulás,
a kiüresedés tűnik tökéletes állapotnak: ahol, mondhatnánk, nem
kell tudni múlandóságról sem. A benthamita szubjektív örömöket
preferálva és fájdalmakat kerülve igyekszik életvezetése során a
lehető legkedvezőbb boldogság-szintre eljutni. Számomra a
boldogságot a mindennapok örömeinek és az ön-üdvözülés hitének a
harmóniája jelenti. Ez talán azokban a kitüntetett pillanatokban
mutatkozik meg leginkább, amikor mintha (már) egyesülne égi és
földi, megállna az idő, amikor az örökkévalóságba tartozónak
érezzük magunkat.
Milyen életvezetési, etikai-morális elvek, szabályok fogalmazhatóak
meg az utolsóként említett boldogság-orientációval kapcsolatban?
Kínálkozik sok analógia a keresztény vallás történetéből: igaz,
részemről nincs feltételezve egy Isten, akinek kegyelméből a hívő
útmutatásokat remélhetne. Az erkölcsi kiindulópont is eleve más:
nincs semmilyen eredendő bűn, melynek a halandóság a büntetése
lenne és amely alól egy Megváltó oldhat csak fel bennünket. De
szükséges-e gondolni valamiféle 'utolsó ítéletre': hiszen,
ön-üdvözülésünk feltételezett megvalósulását is kell hogy kövesse
egyfajta erkölcsi számvetés, elszámoltatás? Morbid a kérdés, de
feltehetjük: vajon Hitlert is fel kellene-e utódainknak
támasztaniuk? Vagy ő már örökre bevégezte a berlini bunkerben? Az
ilyen kérdések, ha egyáltalán, nyilván jelenvaló életvezetésünk
szempontjából játszhatnak szerepet: hiszen az utókor ítélete, az
üdvözülés hite nélkül is, valamennyire mindannyiunknak számít. A
predesztináció kálvini eszméje, mely egyfajta választ ad földi és
égi lét viszonyára, elgondolható egy mindenható Istenre alapozva:
de értelmezhetetlennek tűnik, ha csak az emberi történelemre
szorítkozunk. Számomra az embernek identitásából következő erkölcsi
feladata a lét őrzése és gazdagítása, annak szellemi-anyagi
alakjaiban egyaránt. Mondhatni: minden tett jó, amely a létet
szolgálja. És ezek, az ön-üdvözülés hitével és az iránta
elkötelezett cselekedetekkel kiegészülve, boldoggá is tehetnek
bennünket. Ha a jót nem pusztán önmagáért tesszük, még nem jelenti
azt, hogy számításból tennénk: hanem inkább meggyőződésből és
bizalomból. A jók és igazságosak azok az erkölcsi törvények, melyek
a fentebb értelmezett individuális boldogság-keresések eredőiként
alakulnak ki. Figyelembe véve: nem lehetünk úgy boldogabbak, hogy
ezzel másokat boldogtalanabbá teszünk. Az ember lassan de egyre
biztosabban a földgolyó egészén kivívja szabadságát, hogy maga
döntsön sorsáról. Így, Pál apostolt kicsit átértelmezve, mindehhez
hozzátehetjük: az a boldogság-eszmény, mely bensőnkből vezérel,
legalább annyira vagy jobban mutatja nekünk az utat, mint a
formalizált törvénykönyvek.
Az eddigiekben talán inkább a kereszténység bizonyos erkölcsi
tanításaira igyekezetünk támaszkodni. A modern materialista számára
a földi boldogság és az ehhez köthető tudás, cselekedetek, javak
szorgalmazása megelőzi, sőt kiszorítja a transzcendencia
szempontját. S az eredmény valóban egy forradalmian gyarapodó
világi kultúra, a Hold-utazásig, atomenergiáig, klónozásig,
világhálóig. De ha valamiképp visszaemeljük az ön-üdvözülés
gondolatát: nem tűnhet-e úgy, hogy e egyre gazdagodó szellemi lét
és anyagi valóság több tekintetben is éppoly fölösleges elemeket
hordoz, mint ahogy az ateista gondol a miseborra és az ostyára?
Posztmodern gondolkodók gyakran hangsúlyozzák: korunkban
túlburjánzik az anyagi (ez persze alapvetően a nyugati világra
igaz), és háttérbe szorul a lelki gazdagság. (Közbevetőleg:
figyelemre méltó, hogy a kereszténység, miközben a túlvilágra
helyezi a boldogság beteljesülésének reményét, a feltámadás
gondolatával mégiscsak visszaadja valamiképp a valóságos létnek a
maga fontosságát…). A reneszánsszal újra hangsúlyozódó evilági
élet-igenlést az ön-üdvözülés hitében semmiképp sem szükséges
felváltani valamiféle aszkétizmussal vagy puritanizmussal:
harmóniába is ötvözhető ez a kétféle motiváció.
7. A nemzetek boldogsága
Marx a modern tőkés társadalmak
gazdagságát óriási árugyűjteményként jellemezte, s alapművét e
tárgyi gazdagság elemi formájának, az árunak a vizsgálatával
kezdte. Ismeretes ugyanakkor, hogy a vallásos hitektől áthatott
korokban mily nagy szerepe volt mindig is az isteneknek bemutatott
áldozatoknak, a szolgáló egyháznak juttatott adományoknak, a
rászorulóknak adandó alamizsnának (az még a pogányságba vagy már az
ateizmus felé hajló nézőpont, amikor pl. a tizedet kényszernek és
nem önkéntes, hit-elvű adománynak tekintik. Hasonló a helyzet a
szocialista iparosítás korszakának béke- és tervkölcsön
jegyzéseivel: hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy azt számosan
szintén hitből tették.). Gazdaságantropológusok (Mauss, Polányi és
mások) sokoldalúan leírták-elemezték már az úgynevezett
'ajándék-gazdaságot' (gift economy), amely a tradicionális
társadalmak jellemző, reciprocitásnak nevezett tranzakciós
mechanizmusa, adás-elfogadás-viszonzás rész-mozzanatokkal.
Lényegében e mechanizmus működik a modern gazdaságok ún. harmadik
(nem-piaci s nem-állami) szektorában is. (E tranzakciós modell
elemzésével én is részletesen foglalkoztam 'A létezés szeretete'
utolsó két fejezetében.) S némi leegyszerűsítéssel azt lehet
mondani: a piac a materiális boldogulás, míg a gift economy a lelki
gyarapodás hatékony eszköze. Amennyiben egy nemzet boldogságát a
lelki s anyagi értékek együttes-harmonikus gyarapodásán mérjük, úgy
a nemzetgazdaságban mindkét mechanizmus-típusnak fontos helye van
(ha a mainstream közgazdaságtani kézikönyvek jellemzően ezt
figyelmen kívül is hagyják. A nyugati nemzeteket, melyek tagjainak
gazdasági magatartásához kizárólag haszonelvű útmutatásokat
fogalmaznak meg, nem véletlenül nevezték egy időben 'hideg
társadalmaknak'). Az rendben van, hogy ha adni tudok, az mind
nekem, mind a megajándékozottnak jó érzés (főként ha nem spekulálok
a közvetlen viszonzásra, nem teszem őt lekötelezettemmé). És hogy
egy társadalom tagjai jellemzően mennyire érzik úgy, hogy az
ilyesmit megengedhetik maguknak - vagy pedig szabadságukkal és
jogaikkal élve inkább versenyben kényszerítik egymást a mind jobb
gazdasági teljesítményre: sok mindentől függ, és megalapoz egy,
boldogság-indexekkel mérhető sorrendet a nemzetek között. De hogyan
is kapcsolható mindez össze az üdvözülés kérdésével?
Az istenfélő válasz világos: az adomány, bármi is
tartalma--formája, végeredményben az istenség jóindulatának
elnyerését szolgálja. Itt persze vékony a jég: hiszen könnyen
átcsúszhat az ügylet egyfajta üdvözülési üzletbe, és számító
adakozással meg lehet kísérelni életvitelünk erkölcsi foltjainak
kompenzálását (tudjuk: a búcsúcédulák ügye volt az egyik konkrét
oka a protestantizmusnak). A tradicionális ajándékcseréhez eleve
kapcsolódik viszonzási kötelezettség. Az önzetlen ajándékozás talán
inkább jelensége a modern időknek: 'adok, hogy adj' - de nem
kalkulálok arra, hogy feltétlenül nekem. Ha jót tettem, persze
azért bízhatok benne hogy valamikor valaki viszonozza, vagy
legalábbis a sors egyszer még megjutalmaz érte. Annyi bizonyos:
lelkünket önmagában erősíti, ha adhatunk. És így
léttel-telítettebben élhetjük életünket, kreatívabbak-hatékonyabbak
lehetünk a munkában, valóság-alkotásban is. A reciprocitásos
tranzakciók éppúgy átszövik mindennapi életünket, mint a piaci
adásvételek. De míg az előbbit a szeretet, a másikat inkább a
számítás uralja s mindkettőben szerepet játszik a bizalom, de
más-más értelemben. Ha a vízvezeték-szerelővel előre kialkudjuk a
munkadíját, esetleg még meg is versenyeztetjük kollégáival: a
piacon vagyunk. Ha csaknem jó barátunk, megkérjük végezze el a
munkát s csak utólag kérdezzük meg: mennyivel is tartozunk
segítségéért, ez már inkább a reciprocitásba hajlik.
Nos, azt hiszem, ismét csak megmosolyogtató lenne, ha arra
vetemednék, hogy az ajándékozásnak bármiféle jelentőséget
tulajdonítsak egy isten nélküli üdvözülés szempontjából. Amit itt
az eddigiekkel összhangban mondani lehet: jó cselekedetekkel,
önzetlen adományokkal, mint a református alapvetésben áll, nem
próbálhatunk meg kiérdemelni semmiféle majdani üdvözülést. Nem
mintha egy előzetes isteni elrendelés irányítaná sorsunkat a földi
létben s azon túl, hanem mert ezt az egész kérdést, ha szabad így
fogalmazni, utódainkra bízhatjuk csak. Ami viszont mégis számíthat:
hogy a létet, a valóságot harmonikusabban gazdagíthatjuk általuk, a
nemzetek talán boldogabbakká válhatnak, s ennek egy bármilyen
jövő szempontjából értéke kell legyen.
*
8. Következtetések
Boldogulás, boldogság, üdvözülés: e
fogalmak köré szövődik a jelen írás. A mondanivaló részben
vallásos, részben filozófiai, részben pedig tudományos tradíciókat
igyekszik követni, a szinkretizmus szellemében. Új ég, új föld -
csak csatlakozom azon sokakhoz, akik mind ezt vágyták. Ha -
tételezzük fel - elfogadjuk az ön-üdvözítés hitét, milyen 'emberi'
és 'isteni' polis tartozhat ehhez? Az 'oda vezető úttal', a
korábbiak szellemében, talán egy kétszintű politikai rend lenne
adekvát. Ahol a (parlamenti, önkormányzati) alsó szint és az ehhez
csatlakozó intézmények 'földi dolgokkal' foglalkoznak, míg a felső
mindezt a lelki-létbeli gyarapodás, az üdvözülés szempontjából
véleményezi, kontrollálja. Emlékeztet ez valamiképp pl. a
teokráciára, bizonyos értelemben még a pártállami berendezkedésre
is, ahol a kommunista párt vezető szervei mindig előbbre valóak
voltak a megfelelő állami szerveknél (na csak kibújt a volt
MSZMP-tag, vagyis én a zsákból…). De itt véget is ér a párhuzam:
semmiféle elv nevében nem gyakorolhatna senki, semmilyen szervezet
önkényuralmat. Úgy képzelem, az alsó szinten a hatalomért éppúgy
versenyezhetnének a pártok, mint jelenleg, működne a képviseleti
demokrácia. A fölső szinten azonban nem a politikai konkurencia
választaná ki a megbízottakat sem a parlamentben, sem az
önkormányzatoknál (foglalkoztam ezzel a kétkamarás modellel
'A létezés szereteté'-ben is). Hanem egyes-egyedül a tisztelet és a
bizalom, amit egy-egy polgár iránt, életútját, személyiségét
tekintve érzünk. Csak ez predesztinálhatna valakit, hogy ilyen
tisztségre felkérjék: és kifejezetten ellenszenves lenne ez ügyben
mindenfajta politikai kampány, pláne az érintett részéről. És akik
nem a kék vérüknél, hanem az erényeiknél fogva nemesek, nem is
képviselnének senkit: egyedük saját magukat, bölcsességüket, a
tisztesség és a mások sorsa iránti érzéküket, s ezek alapján
döntenének. Persze, ma is vannak ilyen politikusok - nagy-nagy
megbecsülés nekik, a felső szinten a helyük… : A mai kor
felsőházai, királyai, államfői esetében is megtalálhatóak ezek az
értékek. S míg az alsó szinten a sok véráldozattal kivívott, szent
szabadság, addig a felsőn inkább a kötődés, a szövetség jelenhet
talán meg értékként. Mert jó szabadnak lenni, erőszakmentesen élni
- de ennek bázisán talán még jobb valahová, valakikhez
tartozni.
Ezt az itt nagyvonalúan jellemzett modellt nevezem bizalmi
demokráciának. Jelezve egyúttal, hogy a képviseleti demokrácia
nézetem szerint nem bizonyos hogy meghaladhatatlan állomása a
nemzetek boldogságát és az egyéni szabadságot szolgáló politikai
berendezkedésnek. Itt is, akárcsak az etikában s a gazdasági
szemléletben, meg kellene találni a konzervatív, liberális és
szocialista nézőpontok közös halmazát. A nyugati világ e domináns
szellemi áramlatainak sodrásában fogalmazva: megpróbálni egyszerre
jó kereszténynek, jó szabadelvűnek és jó szocialistának lenni -
mely szintézis, ha gyümölcsöző, nézetem szerint pozitív irányt
nyithat meg a posztmodern, kételkedő-széttöredezett
értékpluralizmus előtt is. S mindez talán nem hagyná érintetlenül a
technikai formákat, művészetet, a mindennapi életvitelt sem.
Tudom, ez utóbbi akár szerénytelen mondatnak is tűnhet. Nem annak
szántam: csak igyekszem levonni bizonyos, az írásban kifejtett
axiómákból adódó következtetéseket. Hiszen, kétségtelen, itt egy
legalábbis újszerűnek tűnő hitvallás és filozófiai alapvetés a
kiindulópont. Az ember ön-üdvözülésében éppúgy csak hinni lehet,
mint az isteni megváltásban. S talán nem is kevesebb rá az 'esély',
és egészen kézzelfoghatóan lehet is tenni érte… Hit nélkül különben
is nehéz élni: mert lelkünkben gyengülünk. Mint az államszocialista
berendezkedés és a hatvanas évek gyermeke, ezt magamról is
elmondhatom: akkor volt hitünk, egy szebb, igazságosabb, szabadabb
jövőben. Hogy ez mennyire volt illúzió, más kérdés, s sok mindent
csak felnőtt fejjel, a rendszerváltáshoz közeledve értettünk meg.
Ma, ha hitre vágyunk, vagy visszafelé fordulunk valamelyik
történelmi egyházhoz, vagy az újabb, dinamikus kisebb
gyülekezetekhez csatlakozhatunk. Sokan teszik ezt: hisz a léleknek
támasz kell, kötődés, szeretet. Vagy pszichoterápiára járunk,
esetleg elmerülünk valamelyik keleti vallás rejtelmeiben,
visszatérünk pogány hagyományokhoz. Vagy mindez együtt. S nem a
cinizmus beszél itt belőlem, épp ellenkezőleg. Nagyon is - remélem
- megértem, sajátoménak érzem a lélek mindeme útkeresését. Még
akkor is, ha jobb híján istentelen hívőnek kell tekintenem
magam.
Épp ezért, talán nem szükséges itt külön utalni rá: ennek az
írásnak a megfogalmazásánál semmiféle prófétai-misszionáriusi
indíttatás, küldetés-tudat nem vezérelt. Nem közvetítem senki
igéit, csak önmagamért kezeskedhetem úgy-ahogy, ha ez számít
valamit. De nem szeretnék a megközelíthetetlen keleti mesterek
(koromnál fogva legalábbis, egy buddhista közösségben talán már az
is lehetnék…) némaságába sem beburkolózni: hol van hát egy köztes
út, s van-e egyáltalán? Távol álljon tőlem az is, hogy
lelkében bárkit megzavarjak, netán provokáljak-megsértsek. S
tisztában vagyok vele: racionális érvekkel sem támasztható alá
mondanivalóm számos eleme. Ugyanakkor, megkockáztatom: aki ebben a
gondolatvilágban csak egy pillanatig is elmélyülni szándékozik,
annak egyszerre kell(ene) lennie legalábbis botcsinálta lelkésznek,
bölcselőnek, tudományos kutatónak, s a művészet iránti vonzalmát se
árt ha előveszi. Amit igyekeztem vázolni, az talán egy életvezetési
elv, melyet létezésünk szeretete, a boldogság keresése hat át.
Eddig nem éltem a szó szerinti idézés lehetőségével, most
megtenném, mert nagyon ide-illőek, igazak és talán mondhatom
bátorítóak Mahatma Gandhi gondolatai: "Aki új kísérletekbe vág,
annak önmagán kell kezdenie. Így hamarabb felfedezheti az
igazságot, és Isten mindig oltalmába veszi a becsületes
kísérletezőt." "Minden igazság öntevékeny és benső erőt rejt
magában."
Az ön-üdvözülés azonban nem az individuum ügye, s nem az a lét
őrzése sem: ha feladat, akkor csakis közös lehet. Nem szükséges itt
mégsem belebonyolódnom abba, miféle módon szerveződhetnének esetleg
öntevékeny közösségek, hálók egy ilyen ügy köré. Hiszen a
történelmi példák teljesen világosak: hogyan bontakozott ki az
őskeresztény egyház a szaporodó (s üldözött) kis gyülekezetekből,
hogyan csatlakoztak Mohamedhez az igazhitűek, hogyan szerveződik a
New Age-mozgalom, hogyan jött létre az antik görög Akadémia, a
Lükeion, alakultak ki az első középkori egyetemek, a modern
politikai pártok, kutatóközpontok, a zöld mozgalmak stb. stb. -
nagyon hasonló minden kezdet. Elgurul egy hógolyó, aztán vagy
lavina lesz belőle, vagy - legtöbbször - nem. Szerencsére, sok és
sokféle ma is az útkereső, lehet választani. S követve a nagy
John-t: a barikádokon engem, minket se várjon senki, legföljebb
virággal. Nem kellenek többé forradalmak, még a lélek forradalmai
sem. De azt hiszem nem elég csak a szeretetben hinni s azt egy
isten-nélküli, ember-központú vallás alapjává tenni sem (mint
például Feuerbach gondolta). Lélektől-lélekig kell tudnunk
kommunikálni, a 2x2 józanságát sem feledve mikor tettekre kerül a
sor.
Hadd zárjam e sorokat azzal, amit Martin Heidegger édesanyja,
Johanna szeretett mondogatni: 'Az élet oly szépen van berendezve,
hogy mindig van minek örülni.'
Budapest, 2008. június
További írások:
http://hs-jegyzetek.freeblog.hu/
